VÍG ATTILA Erzsébet Királyné díjas FESTŐMŰVÉSZ

 

 

A kortárs képzőművészet egyik legfontosabb törekvése, hogy mind jobban azonosuljon a jelennel, mind több köze legyen a hétköznapi valósághoz. A cél érdekében nem okoz problémát a tradicionális felfogás és az akadémikus munkamódszer teljes feladása. Először a francia impresszionista festők mondták ki, hogy a művész fesse meg az azonnali benyomásokat, a közvetlen impresszióit. Azóta 140 év telt el, s a technika fejlődése sokat tett a tovatűnő dolgok megörökítése érdekében. Közben rájöttünk arra, hogy ahány ember, annyi módon éli át ugyanazt a pillanatot. A szubjektivitás nagy szerepet játszik. Ez az emberi tényező olyan, ami sérülékeny, könnyen elnyomható, torzítható. Freud által tudjuk, hogy az egyén lelki egészsége épp oly fontos, mint a testi egészség. A művészek a legaktívabbak az emberi problémák felvetésében és megoldásában. Minduntalan előállnak valami újdonsággal, amellyel üdítően friss helyzet jelenléteket produkálnak. A performansz, az akciós és a mediális művészet arra hívja fel a közönség figyelmét, hogy szinte minden eszköz alkalmas a szabad gondolatkeltéshez. Jelentős azoknak a festőművészeknek a száma, akik fényképezőgéppel járják a világot, s otthon a műteremben egyéni művészi manipulációk szűrőjén át felvetítik a fotózással megszerzett motívumot a vászonra. Fehér László művészete a legközismertebb példa rá.

Megismerkedünk itt egy érdekes egyéniséggel, akinek a fenti témában mutatkoznak meg fő erényei. Víg Attila 1966-ban született Nagykanizsán. Gyermekkora óta rajzol és fest. A festészetét szabad idejében műveli, ám nem a tétova bizonytalankodók módján.

„Csak jó érzékkel rendelkező hobbifestő vagyok. Hogy mit jelent számomra a festészet? Igazából örömóda amikor festek…érdekes érzés amikor az ember kilép a mindennapok zajából és egyedül marad az üres vászonnal és felveszi az ecsetet, aztán belemártja a festékbe és a hófehér anyagon elkezd egy előre nem várt táncot járni mind addig, míg úgy nem érzed:megint csináltam valamit és aztán megmutatod szeretteidnek. Nekem ezt jelenti a festészet, nem érdekelnek a frázisok, izmusok, irányzatok, csak az alkotás.” – nyilatkozta Víg Attila az Art-Press riporterének, Wittek Zsoltnak. Volt egy Van Gogh bűvöleti-,másolgató-, kereső időszak, amely a technikai eszközök, az olajfesték kezelésének biztonságát szolgálta számára. Elsőként Szász Endrében tisztelte mesterét. Találkozott a Várdán élt mesterrel, aki a munkáit megbírálva kitartóbb és odaadóbb festészeti küzdésre ösztönözte.

„Ebben az időszakban többször jártam Kanadában és állítottam ki a Torontói Magyarok Házában nem várt sikerrel, itt az egyik képemet a Kanadában egyik legnagyobb sztár, Walter Ostanek vette meg.”

Víg Attila Nagykanizsán él, és az ott élő művészek közül, a környék művészeti életének „nagy öregje”, Szekeres Emil festőművész lett a tanára. Rendszeres és alapos korrektúrákat kapott a mestertől. „Emil kivitt a természetbe és feladatokat adott, mint például azt, hogy letépett egy levelet és le kellett a kezében tartva rajzolni, vagy arra kért, hogy válasszak ki egy fát az erdőből és egy jellegzetes ágát emeljem ki és így tovább. Emil csak ezt követően, mikor már látta, hogy van miért foglalkozni velem, kezdett el tanítani. Nagyon sokat fejlődtem mellette és a mai napig felkeresem, ha megoldhatatlannak látszó problémával küzdök…nagyon jó mester az Emil, nem erőltet rám semmit, csak a nagyon durva hibákat világítja meg és mindig azt mondja, hogy ne hallgassak senkire, fessem ki magamból ami belül van! De mint minden mester a tanítványára hatást gyakorol, így természetesen Ő is rám, ahogyan a posztimpresszionista vonások felfedezhetők képeimen is a színek erősödése is, illetve használata hozható leginkább párhuzamba a kettőnk festészetében. Ami szembetűnő különbség, hogy Ő egy precíz, tökéletes kompozícióra törekedve készíti műveit, én viszont az expresszív hatásokat részesítem előnyben. Ha pedig a kubizmusra gondolok, ami Kmetty sajátja volt és Szekeres Emil nem vette már át ezt a stílust, nos én meg nem vettem át se Kmettytől, sem a mesteremtől, mivel ő eleve nem vette át mesterétől, Kmettytől.”

Víg Attila életében az utazás, a világ megismerése, az egyik legfőbb élményforrás. A külföldön szerzett élmények jelentik saját önismeretének fejlődését is. Festményeinek témáját szinte teljesen az onnan való élményeiből származtatja.

A „Sandra és én Petrában” című kép egy közel-keleti élményt ad vissza. A derűs hatású festményen látható Jordánia sziklába vésett városának, Petrának a legnevezetesebb része, egy antik templomi homlokzat, amelynek nincs belső tere. Ez a motívum tölti ki a képteret. Izzó, világos sárga szín, dekoratív síkszerűség, a lényegi ábrázolásra redukált formák jellemzik a képstílust. A színpadi díszletszerű épület előtt apró figurákként áll a művész, ölében Sandrával, s mosolyognak felénk, a festmény nézőjére. Az ő kettősük, szereplésük módja, a középre történt beállítás árulja el, hogy egy fénykép segítette a kompozíció felállítását. Expresszív felfogású Víg Attila festészete, ebbe a stíluskörbe tartozónak tudja magát. Pozitív életérzés hatja át képeit. Alkotói munkájában nem a fotó apparátus objektív lencséjének, hanem a megélt örömteli élménynek van művészi közlésre indító, elsődleges szerepe.

A „Tevegelés Sandrával” című kép egész felülete sárgában izzik. A középen elhelyezett, narancssárga égi kohóban sugárzó Nap áthatol az ellenfényben látszó, két tevén közeledő alakon. Világosabb sárgával van érzékeltetve a talaj homokja. Más tárgyi tényezőt nem jelöl a kép. A kellően szűk ábrázolási szándék felszabadítóan hat a színekre.

Az „Eiffel torony naplementében” című kép az előbbivel azonos felfogású. Az égő vörös képfelületen sötétbarna ecsetvonások sietősen rögzítik az Eiffel torony karakterét.

A „Hajnal” című alkotás az előző két expresszivista mű rokona. A „Felkelő Nap háza” címet is viselhetné. Üres szoba kitárt ablakánál háttal a nézőnek, kifelé tekintő nőalak áll. A külső, az ablakon át kitáruló látvány, egy vízparti táj, amely csak jelzésszerűen vehető ki a távoli horizonton kibontakozó Nap fényében. Amint a nő ott áll az ablakban, kezét talán a párkányra helyezi, kontraposztja, félrebillenő feje áhítatot fejez ki. Az érzés belső hevének átható erejét adja az egész kompozíciót uraló vörös szín.

A „Hajnal” című kép nyilvános sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy legutóbb egy budapesti nagy aukciós ház árverésén vásárolták meg. Az eddig tárgyalt képek egyívásúnak nevezhetők a napfény, a világosság, a sárga szín domináns szerepe alapján.

Most, amikor áttérünk a művész kedvenc képére: „Sandra a Louvre előtt” címűre, egy átvezető gondolatra van szükségünk. Éjszakai képről van szó, mesterséges fényű, modern világ látványával. A képet sötétkék szín uralja, s majd a további, soron következő képelemzés arról győz meg, hogy itt nem véletlen a témaválasztás. Párizs utcája látható, amint a sötét ég minden házat elnyel. A lámpák fénye rajzolják ki a teret meghatározó járdát, a portált, az ablakokat. Abban a szokatlan térben, egy fényfolyó közepén áll előttünk egy télikabátos nő, szemben mosolyogva. Mondani sem kell, hogy most is fénykép által megragadott, személyes élmény motívuma jelenti az inspirációt. Víg Attila szereti az éjszaka látványát. Az izzasztó napsütés átható erejét is szeretve, nem érez kizárólagosságot a vele ellentétes hatásokkal, a hideggel, a sötéttel szemben. A nappal, az éjszaka, a meleg és a hideg végletessége az élet természetes velejárói. Egy modern ember, aki ráadásul az üzleti világ pörgésében részt vesz, érvényesül, nem válik idegessé, nem lesz depressziós, ha nem süt rá a Nap, csak a bágyadtabb erejű, misztikus fényű neon. A ma emberének tudatában ott van a légiközlekedés nyújtotta közvetlen átjárhatóság lehetősége, röpke néhány óra alatti felhők feletti száguldással a téli Párizstól a forró trópusokig, egyik kontinenstől a másikra.

Ilyen természetű végletességek jellemzik Víg Attila festészetét. A „Niagara” című is egy éjszakai látványkép. A fekvő kompozíciójú

kép felülnézeti panorámát nyújt a villannyal láthatóvá tett Niagaráról. Észre kell vennünk, hogy egy mesterséges fényű tájat egészen másként lehet megfesteni, mint a napsütöttet. Éjszaka nincsenek előttünk a tájképfestés során elsajátított domborzati, építészeti alakzatok. A vízesés fényzuhataggá válik. Fényt festeni misztikus játék. Kiváltképp az éjszaka fénye hat misztikusan. A sötétkék színt felhordó széles ecsetnyomok ugyanazt a heves indulatot jelzik, mint amivel a sivatagi forró légkör érzékletessé

tétele készült.

Víg Attila festészetének alapvető tulajdonsága a határozott és gyors ecsetkezelés. A képvászonra felrakott és megszáradt festék ékesen beszél a festői temperamentumról. Határozottan irányított, heves kézmozdulattal „alla príma” festett, rajzolt futamok lényegi, tartalmi vonást hordoznak nála. Bármely festészet természetének, legyen az ábrázoló, vagy absztrakt, a kvalitás megítélésében a biztos kéz által hagyott nyomok a perdöntőek. Művészünk szangvinikus habitusának a vastag ecset és a zománcfesték tüzes színskálája felel meg. Ilyen kelléktár felett uralkodik. Nem fekszik kezére a kis, vékony ecset. Nem használ képeinek az aprólékos részletekre történő felbontás. Tudja ezt és kerüli is annak buktatóját. Tudásának javát akkor adja, amikor gyorsan, keresetlenül ontja magából az ötleteket.

Visszatérünk a gyors közlekedés adta létérzéshez. Víg Attila megszállottan érdeklődik a Forma 1 autóversenyzés iránt. Idős édesanyjával együtt figyelik az F1 futamok televíziós közvetítéseit. Együtt vitatják meg az autós istállók erőviszonyait, a versenyzők képességeit. Festmények is árulkodnak erről a szenvedélyről: „320 felett” és „F 1” címmel. A legkifejezőbb alkotása egy álló, kék színű verseny szkafanderes férfi, aki mellett egy piros arabeszk, bizonyára a versenypálya alaprajza látható. A kép megfestésében a gyors ecsetvezetés, a megállás, megszakítás nélküli festékfolyamé az elismerést jelentő tulajdonság.

Új képciklusával nagy magyar festők, Munkácsy, Rippl-Rónai, Márffy, Aba-Novák előtt tiszteleg. Műtermi környezetben készült dokumentum fotókat, azok kompozíciós ábráját dolgozza át Víg Attila a saját temperamentuma szerint, döntően barna színnel, gyors, izgatott ecsetrajzolással. Egy sajátos gesztus hálózatba szövi a fényképen látott művészethistóriai emlékeket. Egy festői – kultúrtörténeti összefüggésrendszerben újra fogalmazza,…aktivizálja a művészettörténet leltárát. Képei érzelmeikkel és szenvedélyeikkel hatnak…expresszív, romantikus módon. A bevezetőben a kitüntetett helyzetekben való személyes és dokumentált jelenlétről, a helyzet időszerűségéről, az aktualitások fontosságáról beszéltünk. Sok sikeres pálya arra az egy mozzanatra épül, hogy „jókor kell lenni, jó helyen”. Víg Attila azt vallja, hogy a mai világ nyitottságában tudnunk kell élni a helyzet adta előnnyel.